Már láttam, láttam előre, hogy mi a célja. Ahogy a fehér bárányfelhők mögül rákacsintott a megbarnult borzos diófalevelekre, tudtam, hogy az aranyozott Nap lenyugodni készül. Láttam abból, ahogy apró pici szemeivel mély szelídséggel bámulja a csordogáló Szamost, s ez pedig szinte elszenderegve hunyorított, és tartotta ölében minden pillantását.
Ott feküdtem az éneklő magas fűben. Ők nyakatekerten bólogattak a szélben, és kalásztól megfosztva, szelíd bágyadtsággal figyelték a lepihenő Napot. Milyen fájó búcsú – gondoltam magamban – hisz ilyenkor amikor leglágyabb a késő nyári szél, hagyja itt a mindenséget.
Nem engedtem, hogy ez megfutamítson, s nagy elhatározottsággal eldöntöttem, végig nézem a narancsra színezett égbolton éneklő napsugarak útját a messzeségbe. Hátradőlve, fejem egy földkupacon landolt, amely tökéletes támaszt nyújtott fejemnek, hogy végigkísérjem a nászruhás gyöngyöző Szamos és barátjának az éjszakába ballagását.
A horizonton megjelent az első csillag, apró gyöngyként jelent meg a sötétedő égbolton, de úgy pislákolt még, mintha egy kialudni készülődő gyertyaláng lenne. De a sötétség volt a mentsvára, s nem engedte kialudni e fakó kis csillagot. Sőt, mintha benzint öntött volna rá, pár pillanat múlva ő volt a legfényesebb a már fekete ruháját magára öltő égen. A Holdat sehol se látni, talán elszökött a Nappal és most kéz a kézbe valahol messze járnak, túl a csillagokon.
Ahogy ott feküdtem,s hátamat már átitatta a reggelről ott maradt dér, kicsit megborzongva, tovább ámultam és bámultam fölöttem lévő feketeséget, ahogy azt fehér gyöngykoszorú szövi át. Sorra jelentek meg a fényesebbnél fényesebb csillagok, egyik ott, másik amott, s lassan mindegyiknek volt már párja. Fülemnek is tetszet a látvány, hisz apró ütemeket ütöttek az égen, úgy pislákolt a sok millió csillag. Ujjaimmal játszadozni kezdtem velük, mintha követték volna, én pedig gyönyörű koronát kovácsoltam belőlük, olyan koronát, amilyet királyok, császárok soha nem viselhettek. E pazar ékszert, mit más nem láthatott csak én, eldugtam a magas ég legtávolabbi zugába, hogy senki meg ne találja. Órámra pillantottam, de az semmit sem mutatott, megállt az idő, s felállva továbbálltam az időtlen utakon járva, míg egy hajnali, csillagoktól megfosztott reggelre haza nem értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése